1972 és 1984 között több mint másfél ezer kilométert gyalogolva bejártam a Székelyföldet Aranyosszék és Marosszék nyugati része kivételével. Az volt a szándékom, hogy az eredeti, hiteles emlékek válogatásával és diapozitívon való megörökítésével közmunkása legyek a székely népi építkezés akkor még fellelhető emlékeinek a következő nemzedékek számára történő dokumentálásának. A képeim egy olyan tárgyi világot örökítenek meg, mely töredékeiben is egységes, területi összefüggéseiben monumentális. Ez az épített környezet a rárakódó társadalmi – közösségi alappal együtt a magyar nyelvterületen belül is egyedi. Ez a hajdan volt szabad székely határőr világ fizikai maradványaiban, népéletében (falutörvények) az egyetemes magyar kultúra feltétlenül megőrzendő része.
Kós Károly a Régi Kalotaszeg-ben így ír (1911):
…Mert azt tanultam, mindenütt azt láttam, minden nagy nyugati nemzetnél, hogy az apák dolgát folytatják az utódok. …Ugyanazt látjuk északon és délen minden olyan nemzetnél, akihez mi tanulni járunk, hogy hazajőve – lebecsülhessünk mindent, ami a miénk. Merthogy itthon nincs készen akkora kultúra, akkora művészet, mint amilyet – hozhatunk könnyen készen – külföldről. Most nekünk azt előbb csinálnunk kellene. Mert össze kellene szednünk nagy fáradsággal az ország minden részéből a széjjelszórt köveket, hogy azokkal a magunk képére építhessünk. És ehhez hit is kellene és vak fanatizmus is. És rettenetesen sok munka. Igaz, hogy akkor aztán a magunk gúnyájába öltözhetnénk… De könnyebb úgyé, sokkal könnyebb idegen kultúrák levetett vagy kölcsönkért ruháiban feszíteni és kacagni és gúnyolni és lenézni és szidni mindent, ami a mienk – de daróc csak még… …Mert a szegénység nem szégyen, sem a szegényes kultúra. Hanem a kolduspénz: a kölcsönkért kultúra. Az szégyen és kulturálatlanság…
Imreh István a hetvenes években a Rendtartó székely falu-ban ekképpen ír:
Az önismeretre törekvő ember, aki rendezni kívánja viszonyát a természettel és a társadalommal,a jelennel és a jövendővel, aki elgondolkodik afölött, hogy milyen értékrend szolgálatába szegődve emberre szabott az élet – az nem menekedhet az ősökkel való párbeszédtől. Annak, aki a mi korunk sok gyötrő kérdésére választ keres, az egyéni célrendszer formálójának, a világnézete kialakításán munkálkodónak jó tudni a már megtett útról, a földről és a népről, amely útnak indította és útravalókkal látta el. Mert az ember nemcsak biológiai hagyatékot vett át az elődöktől, hanem a felnőtté érés folyamatában történelmi – társadalmi örökséget is, hogy ezektől meghatározottan és velük küszködve építse egyéniségét és a közösséget.
Dr. Kós Károly – a mesterem – így ír a kilencvenes évek közepén:
Figyelemmel kisérem – amennyire időm engedi – a Kossuth rádió és lapjaink engem közelebbről érdeklőnek tűnő szövegeit. Egyik észrevételem, hogy bizonyos szavakat mennyire kerülgetnek, pár éve még inkább, mint azelőtt bármikor. A demokráciának nevezett liberális kapitalizmus kerüli a hivatás, küldetés, rendeltetés, szolgálat, önkéntesség, elkötelezettség, összefogás, szövetkezés, közösség, közügy, közszellem, közösségi munka, szülőföld és nép iránti hűség, felelősség szavakat és tartalmukat, melyeket e szerint elavultaknak, devalválódottaknak kellene tartanunk. Eluralkodott a magának kaparó szellem, a pénzhajhászás bármi áron, amit a rendszer mindenáron segít azzal, hogy létrehozzon egy polgári osztályt. Senki nem figyel a közben már évtizedek óta mutatkozó olyan válságjelekre, mint amilyenek az ókori Egyiptom, Róma, a punok végromlásához, bukásához vezettek. Az orvostudomány a ma már könnyen gyógyítható tébécét nevezi ” morbus hungaricusnak”. Én „morbus hungaricusnak” inkább az eluralkodott cinizmust nevezném. Ennek tünetei a gyermektelenség, válás, italozás, öngyilkosság, világcsavargás, merkantilizmus, sznobizmus stb., amelyekben a magyarság világviszonylatban vezet, s a magyar családok szétesését eredményezi.